Az a köves hegy, velünk szemben éppen: az a Tálharu; ez itt a Piatra Calului.
Ott messze pedig a völgyhajlásból, szürkén, fátyolosan idelátszik a vénséges,
kopasz Vlegyásza. A Tálharu teteje kőszikla, oldala kecskének való, meredek
mart, tele kőomlással, mély lyukakkal; de az alja menedékes és nyáron bársonyos,
fűszeres fű és mintha írva volna reá a sok-sok tarka virág. A Piatra Calului
csupa erdő: fekete fenyő lábtól-oromig és azontúl is ki tudja meddig. És ez a
víz itt az aljában az Apa Calului. Régen, amikor még több volt errefelé a
magyar, Székelyvíz volt a neve, most Apa Calului csak. Itt, ebben a völgyben az
Úristenen kívül három régi nemzetség tusakodik századok óta már erdővel,
földdel, éggel és vízzel, farkassal és emberrel: a nagy, nehéz, örök Élettel.
Fenn a Tálharu oldalán a Gálok, a patak menti faluban az Ijjasok és Baliák. Aki
kívülük még lakja a völgyet, az már jövevény szolganép, nincstelen, bocskoros
havasi emberek. Ez Pojána...