A magyar szomorú-ének legnagyobb mívese - így jellemezte barátja, Tersánszky J.
Jenő Tóth Árpádot, a furcsa összetett szóval az elégia műfajának uralkodó
voltára utalva. A Nyugat első nemzedékének csupán négy verseskötetet publikáló
nagyja valóban a spleen, a rezignáció, a szekepszis, a fájdalom húrjain
játszott, midőn - sokszor a rímek felől visszaírva a sorokat - hol
belefeledkezett az elégia évszázados formahagyományába, hol viharosan áttörte és
szeszélyesen megújította azt. Kora és sorsa éppenséggel nyújtott tárgyat a
reményvesztés kiéneklésének: a betegség, az egzisztenciális gondok, a
világháború - mind ok a költemények bölcseletileg is megokolt
intellektális-emocionális bánatára.