Szekrényes Miklós novelláiban például az is tök jó, hogy kétféleképpen lehet
őket olvasni. Az egyik módszerrel olyan, mintha egy filmet látnál. Egy igazi,
hamisítatlan magyar szociofilmet, kocsmapulttal, falusi focipályával,
kórházfolyosóval, szélsüvítéssel, a budiajtó nyikorgásával és kiürült
antidepresszáns-dobozzal. A másik olvasási módban ott ül veled szemben
Szekrényes Miklós, előtte, a ragacsos kocsmaasztalon egy félig üres ? vagyis
félig teli ? söröskorsó, és ő mesél, egyre csak mesél azon a szenvtelennek tűnő,
mégis feszültséggel, érzésekkel, érzelmekkel és empátiával teli elbeszélői
hangján, te meg figyelmesen hallgatod. Másként nem is tudnád, hiszen annyira
magával ragad. Közben elkíséred egy meccsre, vagy a Mátrába, esetleg Budapestre,
időnként pedig a nem is annyira távoli múltba, amikor még voltak úttörők, a
magyar focisták kijutottak a vb-re és 1984 nem egy fogalom, hanem egy évszám
volt. Azt hiszem, az effajta novellákra szokás mondani, hogy életszagúak,
valóságosak és hitelesek. Ennél jobb most csupán azért nem jut eszembe, mert
egyre csak a hatásuk alatt vagyok. Fejbe kólintottak, akár a túladagolt feles, a
szélről belőtt labda, meg a túl kemény párna a mentőautó hordágyán. Viszont a
végére mégiscsak helyükre kerülnek a kirakójáték részei. És miközben ezek
egymásba ölelkeznek, te rájössz arra, nyájas olvasó, hogy Szekrényes Miklós
végig arról mesélt neked, hogy ami látszólag szétfolyik, valójában egyfelé tart,
és mi ugyanannak a nagy egésznek az időnként kacagtató, időnként szánalmas,
leginkább azonban esendő és szeretetéhes darabkái vagyunk. (Benedek Szabolcs)