A MaddAdam-trilógia második kötetének középpontjában az emberiséget elpusztító
járvány és az azt megelőző évtizedek állnak. Két túlélő elbeszéléséből tárul fel
előttünk ez a világ. Ren a történet elején még gyerek, akinek édesanyja
megszökött kihűlt házasságából egy rejtélyes férfival, és magával vitte őt is,
Toby pedig egy gyorsétteremláncnál volt eladó, ahonnét menekülnie kellett,
miután egy jól irányzott rúgással nyilvánosan megalázta őt zaklató, szadista
főnökét. Mindketten a Kertészek között lelnek menedékre: a természetet és az
életet mindenek fölött tisztelő szekta tagjai szakadatlanul készülnek a Víztelen
Özönvíz elérkezésére, melynek hitük szerint egyedüli túlélői lesznek. Míg a
trilógia első kötete, a Guvat és Gazella a tudomány oldaláról, Az Özönvíz éve a
vallás és a hit felől teszi kegyetlenül mérlegre kérdést: ha az ember már
teremteni is képes, mi a felelőssége a teremtett világgal szemben? Margaret
Atwood egyik legnagyobb szabású disztópiája a MaddAddam-trilógia. A Guvat és
Gazella, valamint Az Özönvíz éve javított kiadásban jelenik meg a Jelenkor Kiadó
gondozásában, a befejező kötet, a MaddAddam pedig most először olvasható
magyarul. Úgy látták, a túlnépesedés és az emberek elvetemültsége miatt az
emberi faj kihalása egyre közeleg, de hitték, hogy ők lesznek a kivétel: a
Víztelen Özönvíz fölött terveztek lebegni, mégpedig annak az élelemnek a
segítségével, amit az Ararátoknak nevezett rejtekhelyeken tároltak. Ami pedig a
mentőeszközöket illeti, amelyek segítségével átvészelhetik majd az özönvizet: ők
maguk lesznek önnönmaguk Bárkái, a fedélzeten saját belső állataikkal - vagy
legalábbis azok neveivel. Így fogják túlélni a katasztrófát, és újra benépesítik
majd a Földet. Vagy valami ilyesmi.